Kölcsey Ferenc: Minden órám…

2010 november 5. | Szerző: Peaceful

 Minden órám csüggesztő magányom

Néma csendén búnak szentelem,

Rajtad elmém, ah, törődve hányom

S könyim árját issza kebelem.

Merre, merre tüntök hű szerelmek,

Melyek láncolátok szívemet?

Ha fogjátok forró szenvedelmek

Elborítni lángként éltemet?



Most is karján fényes Ideálnak

Még magasan rengnek álmaim,

Ah, de tündérvárán nem találnak

Méltó tárgyat többé lángjaim.

Fanni, Fanni, mint zefír utánad

Sóhajtásim szállnak úntalan,

Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!

Szív, mért ingerlődöl hasztalan?



Zengtem égi dalt: mint alkonyában

Philoméla kertem bokrain,

S mind hiában folytak, mind hiában

Bájos hangok lantom húrjain.

Csillagokra fel remegve sírtam,

S fényektől nem jött vígasztalás;

Berkén Echót fájdalomra bírtam,

S jajgatásnak szólt csak jajgatás.



Isten hozzád eltűnt rózsapálya,

Isten hozzád elsírt nyúgalom!

Képed lelkem többé nem találja,

Dúló vészként zúg a fájdalom.

S bár a kor, borítva fátyolával,

Tőle messzebb messzebb elvezet,

Rám világít lobbanó fáklyával,

S visszavonz a bús Emlékezet.



S ah reményem mindegyik virága

Újra fonnyad szellemkebelén,

Újra sűlyed a szív boldogsága,

S régi sebben újra vérzem én!

S míg a gyötrelemnek visszérzése

Százszorozva tépi lelkemet:

Képzetemnek vészhozó lengése

Gyújt és kínos álmokkal temet.



Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak

Éjjelében bús Emlékezet!

Álmaid ha lassan alkonyodnak,

Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.

Nyájas arcod visszasúgárzása

Enyhe fény a boldog napjain;

Nékem, ah, csak Léthe áradása

Hoz segédet kínom lángjain!